Kettő

– De drágám – tiltakozott hiszen te tanítottál főzni!

– Én csak az órákat fizettem.

– De azt akartad, hogy tanuljak.

– Most is csak a főztödet dicsérem.

– Ha arra gondolok, hogy annak idején egy tojást is alig tudtam megfőzni!

– Anna megajándékozott legártatlanabb mosolyával.

A kanapén heverve néztük a tévét, bódultan a vacsorától és a bortól. Félig-meddig viccelődve megvádoltam Annát, hogy szabotálni akarja a derékbőségemet, ezáltal tönkretéve az esélyeimet más nőknél.

– Én örülök, ha más nők is vonzódnak hozzád! – tiltakozott.

– Ó, igazán? Ezek szerint nekem is örülnöm kéne, ha más férfiak csorgatják rád a nyálukat?

– Igen! – sziszegte, hátamba döfve a könyökét. – Hacsak nem akarod, hogy elhízzak.

– Nem!

– A férfiak olyan képmutatók! – kacagott Anna.

– El is felejtettem mondani: Caesarnak volt egy kis balesete séta közben. Anna elkerekedett szemmel felült, és rám meredt. Próbáltam visszakozni, de már túl késő volt. Elő kellett adnom az egész történetet, utána pedig ragaszkodott hozzá, hogy alaposan megvizsgálja az állatot, és saját szemével győződjön meg róla, hogy Caesar semmilyen sérülést nem szenvedett. Csak ekkor kezdett egy kicsit megnyugodni.

Eredetileg nem is akartam elmondani neki. Olyan jelentéktelen eset volt. De egyikünk sem volt képes sokáig titkot tartani a másik előtt.

Fél tizenkettő körül felküldtem Annát a hálószobánkba. Némi magányra volt szükségem a nappaliban, hogy nyugodtan becsomagolhassam az ajándékait. Úgy terveztük, hogy csak másnap este ünnepiünk, de már jóval előtte elő akartam készülni mindennel. Hittem benne ugyanis, hogy a világot a hatékonyság princípiuma mozgatja, ezért – Anna állandó derültségére – még otthon is a rend volt számomra az első. És hírhedten ügyetlenül csomagoltam ajándékokat.

Miután hosszasan keresgéltem az ollót és a celluxot – természetesen egyik sem ott volt, ahol lennie kellett volna –, végre sikerült összeszednem minden kelléket, és felállítanom egyfajta műveleti központot a kandalló előtti szőnyegen. Aztán töltöttem magamnak egy erős italt, mielőtt elkezdtem volna behordani a cuccot az autóból. A második fordulóban, ahogy csomagokkal megrakodva jöttem ki a garázsból, elejtettem az autó kulcsait valahol a kocsibejárón.

Koromsötét volt. A murvában tapogatózva rájöttem, hogy talán kénytelen leszek bemenni, és egy zseblámpával visszatérni. Anna épp ekkor lépett be az emeleti fürdőszobába a hálónkból nyíló ajtón keresztül, és felkapcsolta a villanyt. Szerencsére elfelejtette behúzni a függönyt: a fény az ablakból egyenesen a bejáróra esett, így egyből megtaláltam a kulcsokat. Ahogy felegyenesedtem, és készültem bemenni, Anna megjelent az ablakban, és – nem tudva, hogy valaki figyeli – elkezdett levetkőzni.

Az első gondolatom gyakorlatias volt: átlátszatlan üveget rakatni az összes fürdőszobaablakba. Továbbá figyelmeztetni akartam Annát, hogy ne kedveskedjen ingyenes vetkőzőshow-val az arra járó szerencsés birtokháborítóknak – engem is beleértve. Habár a ház távol esett az úttól, és a fák takarásában állt, mégis alig néhány mérföldnyire volt a falutól, és a helyi srácok gyakran haladtak el mellette szombat esténként. Néhány hónappal ezelőtt egy bedfordi nő szexuális erőszak áldozatává vált, és az esetet azóta sem göngyölítették fel. Nem láttam értelmét, hogy keressük a bajt.

És itt be kell ismernem valamit, ami eléggé rossz fényt vet rám. Ahogy figyeltem Annát, amint levetkőzik – habár ezerszer láttam már meztelenül minden lehetséges szituációban (ezt az egyet leszámítva) –, olyan vágy kezdett hatalmába keríteni, amit egyesek akár perverziónak is tarthatnak. Talán épp azért, mert eszébe sem jutott, hogy valaki láthatja, Anna most először mindenféle gátlás nélkül mozgott, és így a legszemélyesebb gesztusai; teste apró, öntudatlan mozdulatai, melyeket jól ismertem, és minden másnál jobban szerettem, most újszerűnek tűntek. A nő az emeleti fürdőszobánkban akár idegen is lehetett volna.

Egy idegen szemén keresztül figyeltem. Ismeretlen, tiltott terület volt, ami felfedezésre csábított.

Mint valami kukkoló, aki alig tudja elhinni, hogy mekkora mázlija van, minden figyelmemet a fürdőszobaablakra összpontosítottam, nehogy bármit is elszalasszak. Anna minden további nélkül levette a melltartóját. Aztán behúzta a függönyt. Álltam még ott egy-két percig; nem is tudom, mire várva.

Eljátszottam a gondolattal, hogy a lány odafent, a fürdőszobában tényleg idegen. Visszaindultam a ház felé, óvatosan lépkedve, hogy ne csikorogjon a talpam alatt a murva. A veranda mellett megálltam, hogy rágyújtsak egy cigarettára.

Rövidebb időbe telt becsomagolni Anna ajándékait, mint vártam. A Bendel’s-nél vásárolt drága, arany csomagolópapírt gondosan leragasztottam celluxszal, és valamennyi ajándékot fekete bársonyszalaggal kötöttem át, pusztán díszítésként. Aztán lepakoltam a kanapé mögötti asztalt, és elrendeztem a csomagokat egy csiszoltüveg-váza körül, amibe beleállítottam a tucat vörös rózsát, amit még a városban vettem. Betettem a hűtőbe a pezsgőt, és gondosan elrejtettem a Poll’s kaviár tízdekás üvegét a zöldségpolcon, a fejes saláta mögött. Minden készen állt. Amikor Anna reggel lejön az emeletről, láthatja majd a kikészített bőségszarut – úgy nézett ki, mintha a karácsony átköltözött volna szeptemberre –, de nem nyúlhat semmihez, csakis egy órával vacsora előtt. Úgy terveztem, hogy a kíváncsiság addigra kifúrja az oldalát.

Az egyetlen ajándék, amit nem csomagoltam be, a meglepetés volt. A dobozon rajta hagytam az eredeti, barna papírt, és egyszerűen besuvasztottam az asztal alá. Egy méterszer fél méteres volt, és közel harminc centi magas: túl nagy lett volna, hogy aranyba burkoljam, és amúgy is azt akartam, hogy máshogy nézzen ki.

Töltöttem magamnak egy gyenge whiskyt szódával, és leültem: valami frappáns üzeneten törtem a fejem, amit a kísérőkártyára írhatnék. A kártya amolyan aprólékosan kidolgozott, viktoriánus stílusú alkotás volt: a képen egy csipkébe és szalagokba öltözött kislány simogatott két dölyfös külsejű ír szettert (nem találtam arany retrievert, úgyhogy ők tűntek a legjobb választásnak). Úgy gondoltam, Anna jót fog derülni a kártya belső oldalára írt versen, amely így kezdődött: „Szeretem a kutyáimat, nincs is rá szó, mennyire!”

Szerettem volna hozzátenni valamilyen frappáns utóiratot, ám a képzelőerőm cserbenhagyott. Úgy döntöttem, alszom rá egyet.

* * *

Végül kivittem a fiúkat, és megsétáltattam őket a ház mögötti kertben. A hálószobánkban még mindig égett a lámpa. Az órámra néztem. Anna már egy órája a huszonkilencedik évében járt. Ahogy elképzeltem, amint a párnáknak dőlve, ezüstszőke haját vállára fésülve bóbiskol, és várja, hogy felmenjek hozzá, hirtelen elszégyelltem magam. A tréfa, amit kiterveltem ellene, ebben a fényben rosszindulatúnak és ízléstelennek tűnt.

Miután bezártam az ajtót, és leoltottam a földszinti lámpákat, jó éjszakát kívántam Caesarnak és Clausnak a lépcsőt lezáró, fából készült kapun keresztül, ami távol tartotta őket az emelettől. Aztán felmentem Annához. Álmosan rám mosolygott, ahogy lehajoltam, hogy egy csókkal boldog születésnapot kívánjak neki. Gyorsan levetkőztem, és becsusszantam a paplan alá. Anna annyira szendének és ártatlannak tűnt! Néhány sután félbemaradt próbálkozás után felém nyúlt, átkarolta a nyakamat, és a fülembe súgott valamit.

Megkértem, hogy ismételje meg, de csak nevetett.

– Sikerült végezned mindennel? – kérdezte.

– De mit mondtál az előbb?

Megint kérdéssel felelt a kérdésemre:

– Édesem, nem gondolod, hogy fel kéne szereltetnünk egy redőnyt, vagy valami ilyesmit a fürdőszobaablakra?

– Redőnyt? Ezt úgy értsem… te végig tudtad, hogy ott vagyok?

– Persze – vont vállat őrjítően. – Mit gondolsz, miért nem húztam be a függönyt?

– Te kis ringyó! El sem hiszem… Akkor később miért húztad be mégis?

– Mert azt akartam, hogy felgyere hozzám, te majom.

A nyaka köré csúsztattam a kezem.

– Nem sok hiányzott, hogy még többet is kapj, mint amire számítasz – mondtam vészjóslóan.

– Na ne mondd, igazán?

– Gonosz kis játékot akartam űzni veled. – Nagyon gyengéden megszorítottam hüvelykujjammal a torka legpuhább pontját. Aztán rákezdtem, síri hangon, amelyet Vincent Price-imitációnak szántam. – Képzeld el, ahogy hirtelen az egész ház sötétbe borul! Különös zajokat hallasz a földszinti szobákból. Aggodalomra semmi ok. Csak a féljed keresgéli a biztosítékot. A nevén szólítod. Ahogy felcsendül a hangod, a furcsa zaj abbamarad. Halálos némaság öleli körül a házat. Hol vannak a kutyák? Szólítod őket. Semmi válasz. A jeges félelem a szívedbe markol. Kezded megérteni, hogy történt valami. Valami, ami egyáltalán nem jó. És ekkor meghallod a léptek zaját a lépcsőn…

– De hát végig tudtam volna, hogy te vagy! – szakított félbe Anna.

– A sötétben? Lerántottam volna az ágyról a lepedőket, letéptem volna rólad…

– Édesem – nézett fel rám Anna –, miért nem mutatod meg inkább, hogy mit csináltál volna?